A várossá nyilvánítás elmúlt időszakban kialakult hazai gyakorlata meglehetősen sajátos képet mutat. A törvényalkotó valószínűleg a decentralizáció elvének és a hazai településhálózat sajátosságainak egyszerre akart megfelelni, vagy a mindenkori döntéshozó (politikai) játékterét akarta kibővíteni akkor, amikor a folyamat szabályozásakor – a korábbi évtizedek gyakorlatával ellentétben – nem állított fel számszerűsíthető és kötelezően teljesítendő célokat. A szabályozás védelmében el kell mondani: lehetetlen volna számszerűsített, ugyanakkor igazságos küszöbértékeket kitűzni bármely mutató tekintetében. Ugyanaz a lélekszámú, gazdasági vagy társadalmi fejlettségű nagyközség egész „mást jelent” a mezővárosias alföldi, az aprófalvas dunántúli vagy az agglomerálódó fővárosi környezetben: amíg adott értékek központiasult voltát jelezhetik az egyik térségben, nem biztos, hogy kiemelik a másikban. Egyszerűbben megfogalmazva: az ezer főt nem sokkal meghaladó zempléni Pálháza vagy a háromezer lakosnál valamivel többel büszkélkedhető ormánsági Sellye betölthet központi funkciókat a saját aprófalvas környezetében, de valósággal „elvesznének” Békés vagy Pest megyék eltérő településföldrajzi adottságú térségeiben. Ugyanakkor nyilvánvaló volt már a törvény elfogadásának pillanatában, hogy a gyakorlatban ez a helyzet igen sok vitát eredményezhet, hiszen a cím odaítélését tulajdonképpen az egyedi, és ezáltal szükségképp szubjektív elbírálás függvényévé tette.

A várossá nyilvánított települések száma és átlagos népességük (1986-2007)

Szerk.: Pirisi G.

A fentebb részleteiben bemutatott folyamat és gyakorlat elkerülhetetlenül a városok számának gyors növekedéséhez vezetett. A cím odaítélése sajátos ciklikusságot mutat (ld. ábra). A törvény a választások évében nem engedélyezi új városok avatását, minden kormányzati időszakban tehát három esély áll a pályázók rendelkezésére. 1990 és 2005 között egyértelmű tendencia volt, hogy az első évben viszonylag kevés nagyközség lépett előre, majd a ciklus végén lényegesen több – ha úgy tetszik a kezdeti megszorításokat az új választások közeledtével a bőkezűbb osztogatás váltotta fel. A címet elnyerők számát és a (benyújtott pályázatokhoz viszonyított) arányát tekintve a jeles eseményekhez (rendszerváltás, EU belépés) kötődően egyfajta „amnesztia hangulat” is tapasztalható, az aspiránsoknak ezekben az esztendőkben jobb esélyeik voltak. Ebben az értelemben különlegesnek tekinthető a 2007. évi gyakorlat, a ciklus első évében soha nem avattak még kilenc új várost. Azt, hogy ez csak véletlen, vagy a folyamat intenzitásának újabb növekedését jelzi, azt jelenleg még bajos volna eldönteni. Az is igaz ugyanakkor, hogy meglehetősen sok, összesen 19 település nyújtotta be idén pályázatát.

A várossá nyilvánítás hazai gyakorlatát vizsgálva az 1990 után városi címet nyert települések többé-kevésbé egyértelműen besorolhatók valamelyik komplex településtípus egyikébe az alábbiak közül:

A térszerkezeti típus valamely kistérség vagy mikrotérség központja, általában sokoldalú funkciókat koncentrál, különösen a humán területen. Az 1990-es években az ilyen típusú települések még jellemzően viszonylag fejlett középfokú intézményhálózattal nyerték el a városi címet, vagy legalábbis kistérségi kiterjedésű városhiányos terület központjaiként funkcionáltak. Ebbe a csoportba sorolhatjuk például Aszód, Szentlőrinc, Sásd, Tiszaföldvár, Sellye vagy Szendrő városait. Az elmúlt években a városhiányos területek összezsugorodásával a potenciális városok körében egyre gyakrabban találkozunk olyan településekkel, ahol inkább a kiterjedt alap, semmint a középfokú vonzáskörzet a jelentős. Egyre kisebb az ebbe a csoportba sorolható városok átlagos lélekszáma is, és e két tényező eredőjeként az intézményhálózat is egyre kevesebb elemet számlál. A szerepkör már inkább csak mikro- és nem kistérségi szintű. A 2000 utáni „hullámból” említhető meg például Nagybajom, Tét, Kadarkút, Cigánd, Pálháza és Őriszentpéter sorolhatók ide, 2007-ben pedig Mándok.

A gazdasági-foglalkoztatási típus egy-egy nagyobb, vagy több versenyképes közepes vállalkozás jelenlétével vált környezete legfontosabb gazdasági központjává, legfontosabb jellemzője a pozitív munkaerő-mérleg. Ezek a települések általában dinamikusan fejlődnek, köszönhetően az élénk gazdasági tevékenység önkormányzati költségvetésben is megnyilvánuló bevételeiben. Ilyen település az idén várossá lett nagyközségek közül Körösladány, a korábbi évekből például Jánossomorja, Répcelak, Bábolna vagy Bóly.
A klasszikus üdülőtelepülések képezik a következő csoportot, ahol gyakran találhatunk egészen kis lélekszámú városokat is. Klasszikus értelemben vett vonzáskörzettel nem igen rendelkeznek, oktatási, igazgatási vagy egészségügyi szempontból általában nem számítanak központi helynek, másrészről viszont egyedi vonzásuk (pl. vendégkörük) gyakran országos, illetve nemzetközi, továbbá igen magas vállalkozás-sűrűség jellemzi őket, így általában foglalkoztató központként is működnek térségükben (bár a szezonalitás és a vendéglátási ágazat sajátosságai miatt ez nem minden esetben jelenik meg a statisztikákban). Lélekszámuk alapján a legkisebb városok között vannak. A csoport tipikus képviselője Balatonföldvár, Zalakaros, Velence, Harkány, vagy a 2007-ben városi címet kapott Bük.
Különleges csoportot képeznek az image-típusba sorolható új városok: itt a településnév lényegében márkanévként működik, valamely kulturális vagy turisztikai termék, attrakció jelenti a település ismertségének a bázisát. Ezek ugyan valódi vonzáskörzettel nem rendelkeznek, de ismertségük széleskörű. Ebbe a csoportba sorolható Villány, Badacsonytomaj, Pannonhalma, Herend, Máriapócs és Visegrád is.
Végül, de nem utolsó sorban beszélni kell az agglomerációs típusról is, amely az utóbbi években egyre növekvő számban adott új kisvárosokat. Ezeken a településeken a lakosságszámnak rendkívül gyors növekedéséhez az infrastruktúra kiépülése csak a legutóbbi években kezd felzárkózni. Valódi térségi szerepük általában csekély, amely a nagyvárosok árnyékában reálisan nem is igen lehet erősebb. Feltűnő viszont gyarapodásuk, mind mennyiségi, mind pedig minőségi értelemben. A legnagyobb számban ezeket Budapest környezetében találjuk meg Pomáztól Pilisig, de van már példa a regionális központok térségében lévő községek dinamikus városiasodására, illetve sikeres pályázataira is: Sándorfalva, Hajdúsámson, Alsózsolca, Felsőzsolca, Kozármisleny jelentik ennek a csoportnak a képviselőit. 2007-ben a budapesti agglomeráció délkeleti szektorában Maglód, a nyugatiban pedig Biatorbágy és Törökbálint szerzett városi címet, ez utóbbi azonban nem csak méretével, hanem gazdasági szerepkörével is kiemelkedik a kategória városai közül.